4. fejezet

- Ne haragudj - kezdtem bele a bocsánatkérésbe - nem tudtam, hogy te vagy az. 

- Semmi baj, legalább tudom, hogy máskor ne rántsalak be a mosdóba - mondta hatalmas mosolyra húzva a száját. 

- Azért elég vicces fejet vágtál - nevettem el magam. - Basszus, elkések. Mennem kell - fordultam ki a fiú vécéből de Duff elkapta a csuklom. 

- Maradj egy picit - nézett mélyen a szemembe -, kérlek. 

- Todról van szó? - gyanítom, hogy róla. 

- Róla is - túrt a hajába - de menj csak órára. Majd suli után elmondom - csípte meg gyengéden az arcom amitől végig futott a rajtam a hideg és egész testemet libabőr lepte el.

- Végül is - csuktam be a mosdó ajtaját, nehogy egy arra járó takarítónő, vagy egy elkésett tanár észrevegyen minket - ez a  hét és vége a sulinak. Ez az egy igazolatlan már nem fog semmit sem elrontani - az egészre csak egy mosoly volt a válasza. Persze apuék kiakadnak majd, de az már nem tartozik rá, elrontanám a pillanatot. 

- Azért nem feltétlenül lenne jó itt bent maradni, bárki benyithat, gyere - ragadta meg a kezem. Simán kijutottunk az épületből. Illetve, csak azt hittük. Már a kijárati ajtót nyitottuk amikor az egyik takarítónő odalépett hozzánk. 

Öreg volt. Gyanítom, hogy fél életét ezek a falak között töltötte feltöröléssel, ablaktisztítással és viráglocsolással. Hány generációt láthatott itt felnőni, majd eltűnni? Bele volt fáradva. Ezt a karikás szeméről és az unalmas arckifejezéséről rögtön le lehetett szűrni. Egy seprűt fogott öreg, vékony kezeiben és minket fürkészett. 

- Hát maguk meg hova ilyen sebesen? Hiszen tart még a tanítás - nézett ránk összehúzott szemekkel. 

- Tetszik tudni - kezdtem bele, de Duff beleszólt. 

- Képzelje, hogy jártunk - nevette el magát -, mi nem is ebbe az iskolába járunk. Valahogyan eltévedtünk. Gondolta volna, hogy itt, Seattle-ben minden középiskola egyforma? - egyszer majdnem elnevettem magam, de úgy tettem mintha köhögnék.

- Ez esetben távozzanak. Nem teszek panaszt az igazgatónál, máskor jobban figyelni - kacsintott felénk, majd elcsoszogott. Lehet, hogy nem hitte el és azért kacsintott, vagy Duffot találta szimpatikusnak. Ez már titok marad. 

Nevetve löktük ki az iskolaajtót. Kint az udvaron állt az egész társaság. Köztük voltak Cindyék is, és egy néger lány. Szóval ez amolyan csoportos ellógás lesz. Miért nem mentem órára?
- Na, végül kijött ez a kis prűd? - kérdezte Cindy szemét forgatva, majd megcsókolta Duffot. Mintha egy óriási pofont kaptam volna. Villámként csapott belém a felismerés. Mit is gondoltam?
- Prűd az anyá.. - kezdte Tod, de amint látta Duff komoly tekintetét, kicsit másképpen fejezte be - ..m, az anyám. Uh, az a nő tiszta prűd, jelentsen akármit is ez a szó - vakargatta meg fejét.
- Nincs is anyád - vágta be nevetve egy szőke fickó, később kiderült, hogy Steven a neve.
- De ha lenne, akkor prűd volna - vágott vissza Tod. Ezen mindannyian jót mulattak, kivéve engem. Valahogy nem éreztem jól magam a társaságukban. Legszívesebben felpofoztam volna magam, amiért kijöttem vele. Azzal a fiúval aki épp most csókolózik egy másik lánnyal.
- Dayana - lépett oda hozzám a néger lány, kezét nyújtva -, te pedig biztosan Sylvie.
- A barátaimnak csak Syl - ráztam kezet vele.
Sétálgattunk a városban. Tod végig mesélte az egész utat. Olykor át is karolt, de soha nem tartott tovább pár másodpercnél. Mintha megijedt volna, hogy ellököm. Pedig nem volt ellenemre. Baráti ölelés. Máskor is mentem már így fiúval. Mondjuk az a fiú unokatestvérem volt, de nem számít. Fiú és kész.
Dayana pár lépéssel előttem járt így jól szemügyre tudtam venni. Hosszú, tincsenként befonott haja volt, egészen leért a derekáig - az én hajam mikor lesz ilyen hosszú? -, arca kifejezetten szép volt, talán szebb mint Cindyé. Szemei zöldek voltak, ami elég egzotikus hatást kölcsönzött sötét bőrével. Csuklóján egy tetoválás volt. M betű. Talán az anyukája nevének kezdőbetűje, vagy egyik volt barátjáé. Kedves, természetes lánynak tűnt. Nem volt rajta smink, mégis ezerszer tökéletesebb volt a bőre mint az enyém. A fiúkkal közvetlen volt. Lökdöste őket, nevetett rajtuk, néha tarkón is ütötte őket, ha valami megjegyzést tettek, az amúgy tökéletes alakjára. Hiába volt ilyen szép, és jó alakú, nem volt elszállva magától mint ez a két elkényeztetett lány itt mellettem.
Elmentünk a közeli parkba, és kiültünk a füves részre egy nagy fa árnyéka alá. Kellemes, napos idő volt. Kifejezetten meleg. A park tele volt gyerekekkel, idős házaspárokkal, fiatal párokkal. Idilli volt. Azt leszámítva, hogy ellógtunk az iskolából, és épp most vett elő Steven öt szál füves cigit.
- Ki kér? - mutatta körbe.
- Add ide - nyúlt érte Tod, majd egy jó mélyet szívott belőle. - Uh, bassza meg - kezdett el köhögni. Majd adta a mellette ülő Cindynek. Nem habozott sokáig, beleszívott, majd adta tovább. Még csak meg sem köszörülte a torkát.
- Te jössz Syl - tartotta felém Alisha.
- Én.. - néztem körbe kétségbeesetten - nem kérek.
- Meg sem lepődök - vágta be gúnyosan Cindy, majd kikapta barátnője kezéből és átadta a mellettem ülő fiúnak -, minek hívtátok el? Rontja a hangulatot - folytatta a hergelésemet. Alishával sugdolózni kezdtek és kuncogni.
Tod egyedül elszívott egy szál füves cigit, és elég labilis állapotba került. Labdázni kezdett labda nélkül, hóangyalt készített a fűben. Mindenki őt figyelte, közben engem folyamatos sértegetések értek.
- Te Syl - kezdett bele Alisha.
- Sylvie - javítottam ki.
- Bocsánat - nevetett fel - Sylvie. Szóval neked tetszik Tod? - fürkészte arcomat kíváncsian.
- Vagy talán Duff? - ült közelebb Cindy. Így kicsit elkülönültünk a nevetgélő társaságtól.
- Egyik sem - mondtam halkan, majd felálltam és indultam volna Dayanához, aki kólát ivott, de amikor Tod énekelni kezdett egy medve dalt - csak brümmögött - kiköpte a fűre és fennhangon nevetni kezdett.
- Hé Syl - szólt a hátam mögül Cindy -, Duffnak nem tetszel, mondjuk meg is értem - hátra dobta szőke hajzuhatagát és Alisha felé fordult aki mesélni kezdett valamiről.
Odaléptem Dayanahoz, fülébe súgtam, hogy hazamegyek. Szerettem volna ha valakinek feltűnik, hogy nem vagyok ott.  Búcsúzóul megölelt, és megígérte, hogy holnap suliba elmeséli, hogy végül is Tod továbbra is lazának érezte-e magát, vagy jobban lett.
Reménykedtem, hogy Tod nem jön utánam. Nem lenne túl jó dolog egy szétesett fiúval hazamenni. Már majdnem kiértem a parkból amikor az órámra tekintettem. Még van egy órám normális időben suliban. Nem mehetek haza, vissza Cindyékhez meg pláne nem akartam.
Leültem egy idős néni mellé a padra. Hála Istennek, ez a pad is fa alatt volt, így legalább nem kellett a melegen ülnöm. A néni épp kötögetett valamit, talán sálat.
- Én is tudok kötni - kezdtem vele csevegni -, tudja a nagymamám megtanított. De már meghalt. Hány éves is maga? - kérdeztem udvariasan.
- Hatvannyolc - nézett rám a néni kedvesen.
- Jó magának. Tudja, mindenki fiatal szeretne maradni, hiszen azok a legszebb évek. De én.. én inkább lennék ilyen idős mint most ön. Tudja miért? - megrázta a fejét.
- Miért aranyoskám?
- Mert akkor már túl lennék mindenen. Már lenne férjem, nyugdíjam, unokáim. Itt ülnék maga mellett és kötögetnék sálakat, zoknikat. De én csak egy buta tizenhat éves lány vagyok, aki azt hitte tetszik neki valaki. De rájött, hogy nem is az esete.
- Hogy néz ki? - tette le a hölgy a kötőtűket.
- Vállig érő szőke haja van. Tudja, most ez nagy divat a fiúknál. Magas, és szinte mindig cigarettázik. Ma például egy fehér felsőben volt, egy farmernadrággal.
- Itt jön pár méterre egy ilyen fiatalember - mutatott Duff felé remegőkézzel.
- Syl, mindenhol kerestelek - észrevette, hogy nem egyedül vagyok - csókolom - intett az idős hölgy felé -, miért mentél el? Még el sem mondtam, hogy miért hívtalak el.
- Nem éreztem jól magam - ez a legtutibb kimagyarázási trükk. Mindig beválik.
- Nem érezted jól magad, vagy a társaság nem tetszett? - mosolyodott el.
- Én csak..
- Gyere, hazakísérlek - intett a kijárat felé fejével.
- Viszlát - köszöntem el gyorsan és már mentünk is kifelé. Az úton sok mindenről szó esett. Mindenről csak arról nem, hogy miért lógtam el két órát a kedvéért. - Szóval.. már beszéltünk a készülődő koncertről, a bandatagokról, a mellettünk elhaladó kóbor kutyáról is. Térj a lényegre - álltam meg vele szemben. Az emberek kerülgettek ki minket. Egy-egy lány, és fiú megnézett minket, és mosolyogva tovább haladtak.
- Tod összeakar veled jönni - hangjában volt valami furcsa.
- Járni akar velem? - vörösödtem el teljesen. Hajam végét kezdtem el piszkálni, és nem értettem ennek miért örülök ennyire.
- Nem.. máshogy akar veled összejönni - nyersen, bumm.. odavágta nekem.
- Ó - esett le a dolog - ó. Huh. Ő.. - ez a sok értelmes dolog is körül-belül két perc után jött ki belőlem. Lesokkolódtam.
- Nem hagyom neki Syl - nézett mélyen a szemembe, majd kikerült. - Na, nem jössz? - nézett rám kíváncsian.
- Jövök - szaladtam oda hozzá és összekulcsolta kezünket, így mentünk hazáig.

*

Már félórája a tükör előtt állok. Egyre csak Cindy szavai járnak a fejemben. ''Duffnak nem tetszel, mondjuk meg is értem''. Tetőtől-talpig átvizsgáltam magam.
A hajam mindig frissen mosott, egyenletesen omlik a vállamra. Anyu mindig a legjobb fodrászokhoz szokott vinni. Az arcomon egy-két helyen van pici pattanás, de ezen kívül simának mondható. Átlagos arcom van. Talán az orrom nem szép. Túl pici és pösze. Az alakommal soha nem volt problémám. Végig vezetem az ujjaim az oldalamon. Karcsú vagyok. Bár melleim nem nagyok, legalább nem keltek mű hatást. A combom talán picit szélesebb, ha arra kicsit rádolgoznék talán jobban tetszenék Duffnak. Kirívóbban kellene öltözzek? Fogjam fel a hajam? Egy újságban azt olvastam a férfiak szeretik a női nyakakat. Talán még szépet is mutatna ha hófehér bőrömet picit mutogatnám.
Most az egész alakos tükörhöz sétáltam. A ruhám túl jó kislányos. Virágos rövidebb szoknya, egy fehér rövid ujjú felsővel. Virágos karkötő, és egy kis szandál. Be kellene szerezzek valami Aerosmith-es felsőt, és abban kellene koncertre menjek. Így a végén azt hiszik valami buta liba vagyok.