8. fejezet

Szeptember, 1984

Hangos nevetések szelték át újra a gimi elhagyott folyosóit. Őszintén bevallom, hogy vártam egy kicsit az iskolát, de így, hogy már bent ülünk a tanteremben... áh. Sírva szaladnék haza legszívesebben. De sebaj. Még két év, és irány Los Angeles, és ezt az egész kócerájt itt hagyom a francba. 

- Jó napot - lépett be az osztályfőnök. - Látom mindenki boldog, hogy újra itt lehet.
- Ja, kurvára - mormogta be Travor a hátsó padból. 

- Hogy mondja? - húzta fel a szemöldökét az egyre türelmetlenebb matek tanár. 

- Azt mondtam, hogy ma nagyon fiatalosnak tetszik lenni. Talán talált barátnőt? Kisimultak a ráncai - nevetett fel, majd lepacsizott a mellette ülő fiúval. 

- Na ne szórakozz velem az első nap! - kiáltott fel a tanár úr. Jól kezdődik. Szép tanév elé nézünk. - Meséljétek el a nyaratokat. Travor, ha már ilyen beszédes kedvedben vagy - mutatott a kócos hajú, szőke fiú felé -, akkor gyere ide ki és meséld el a nyarad. - Travor határozott léptekkel indult a tábla felé, mély levegőt vett és hadarni kezdett.

- Hát, buliztunk, söröztünk, csajoztunk. Buliztunk, azután megint csajoztunk. Kipróbáltunk egy-két dolgot, amit, ha nem bán a tanár úr most inkább nem részletezném - fordult a pimasz mosollyal a tanári asztal felé.

- Nem, nem bánom Travor, ülj a helyedre - biccentett a székek felé. - Sylvie, gyere te leszel a következő. 

Én már kicsit félénkebben lépkedtem, majd mély levegőt véve az osztály felé fordultam. 
- Semmi érdekes nem volt a nyaramban, átlagos volt, mint a többi - egy bólintással jeleztem, hogy végeztem, ám Travor úgy gondolta lenne hozzám még egy-két kérdése. 
- És McKagan? - húzta fel a szemöldökét. - Vagy ahogy elment, el is felejtetted? - válaszra sem méltatva ültem le a helyemre, és vártam ki lesz a következő akit kiszólítanak. 
Tamy félórás élménybeszámolóját a csengő szakította félbe, aminek mindenki örült. Szívesen hallgattuk Tamyt, de ezekben az időkben a csengő a legjobb barátunk. 
A diáksereg kiözönlött az udvarra, hogy mindenki elfoglalja a saját helyét, amelyet tavaly sikeresen kivívott a csoportjának. Mi mindig ugyanazon a sárga padon ültünk egy fa alatt. Tamy, Dayana és én. Bár Dayana csak a tavalyi év végén csatlakozott hozzánk olyan volt, mintha egész évben velünk lett volna. 
Akaratom ellenére is szétnéztem hátha megpillantom a colos punkot, végül tudatosult bennem, hogy úgy sem fogom meglátni sehol. A távolban Todot véltem megpillantani, ahogy felénk igyekszik. Magamban elmondtam két imát, nehogy idejöjjön, de elpártolt mellőlem a jó Isten, és odaküldte hozzánk. 
- Sziasztok - állt meg előttünk. - Syl félretudnál jönni egy pillanatra? 
- Persze - álltam fel, majd elsétáltunk egy kicsit nyugisabb helyre. Karba tett kézzel vártam a mondanivalójára ami nagyon nehezen akarózott kijönni belőle. - Nem szeretnék reggelig itt álldogálni - kezdtem türelmetlenkedni - bökd ki, azután hagyjuk egymást békén. 
-Hogy megváltoztál - mért végig -, külsőre is, de belsőre a legjobban. Mit tett veled Duff? Teljesen megváltoztatott. Hol van már az a szende lány? - kérdezte flegmán. Megforgattam a szemeimet, és kikerülve leültem a lányok mellé. 
Miközben ők a divatról csacsogtak, én elgondolkodtam Tod kijelentésén. Valóban megváltoztam volna? Tényleg megváltoztatott Duff? Miért nem vettem észre magamon eddig? 
- Syl. Itt vagy? - lengette meg ujjait előttem Dayana. 
- Szerintetek megváltoztam? - néztem rájuk kétségbeesetten. 
- Hát csajszi, a melleid nőttek - gyújtott rá Dayana.
- Tényleg? - mosolyodtam el, majd egy gyors fejrázással visszatértem önmagamhoz. - Úgy értem... belsőre.
- Picit bátrabb vagy - nyomott be a szájába egy adag chipset Tamy -, de ez tök jó. Eddig kis nyuszi voltál, most meg egy igazi nő - bólintott egyet, majd még többet tömött a szájába. Tehát bátrabb vagyok, egy igazi nő. Ez butaság. 

*

Számomra minden nyár elengedése nehéz feladat. Tamyval még tavaly kitaláltuk, hogy írunk egy levelet a nyárnak, majd miután felolvastuk azt, elégetjük. 

Az első tanítási napnak is hivatalosan vége, így elmentünk a parkba, hogy elbúcsúzzunk 84-től. Tamy törökülésbe leült a fűbe, táskájából előhalászott két papírt, és két tollat. Ezután körülbelül 10 perces írás, és csend támadt közöttünk. 

- Kész - jelentette ki diadalmasan. 

- Én is készen vagyok - tettem le a tollat -, kezd te. 

- Rendben - köszörülte meg a torkát. - Kedves 1984-es nyár. Köszönöm, hogy találtam egy békejeles fülbevalót, hogy Syl továbbra is a legjobb barátnőm. Köszönöm, hogy Slashel találkozhattam. Köszönöm az élményeket, és azt, hogy a cicám végre megszülte a cicáit. Köszönöm a rockot, köszönök mindent. Szeretettel, Tamy. 

- Ez nagyon jó lett Tamy - tapsoltam meg. - Rendben, én jövök. Kedves 1984-es nyár. Rengeteg mindent megköszönhetnék neked. Nem férne rá egy oldalra. Először is köszönöm, hogy megismerhettem Duffot, hogy vele csókolózhattam először. Köszönöm, hogy megismerhettem a Guns n' Rosest, és, hogy koncerten lehettem. Egy igazi rock koncerten. Köszönöm Dayana barátságát. Köszönöm. Hiányozni fogsz 84. 

- De cuki volt - kezdett el sipítozni Tamy. - Itt az öngyújtó - kapta elő a zsebéből -, háromra. Egy... kettő... három - a két papír lángra lobbant. Láttuk elégni az emlékeinket, és ettől boldogok voltunk. Legalább is boldognak tetettük magunkat. Idén először tudtuk, hogy ez a nyár többet nem tér vissza, és ezen a levél sem segített.
Lassan lépkedtünk hazafelé Seattle koszos utcáin. Néha-néha felpillantottam Tamyra aki a terveiről mesélt, erősen gesztikulálva, olykor félrelökve az útjában álló embereket.
- Baszd meg - kiabált utánunk egy férfi, akit Tamy oldalba könyökölt.
- Baszd meg te - fordult vissza, majd bemutatott az öltönyös fickónak. Nevetve futni kezdtünk, a pasas pedig a hátunk mögött.
- Ellopta a pénztárcám! - kiáltotta utánunk a férfi. - Állítsa meg őket valaki - üvöltötte torkaszakadtából. Felvéve a nyúlcipőt meg sem álltunk a következő sarokig.
- El-lop-tad? - ziháltam, még mindig az embereket kerülgetve.
- Figyelj - nyitotta ki a pénztárcát Tamy, amikor már úgy vélte leráztuk a férfit - rengeteg lóvé. Rengeteg - húzta végig az ujjait a papírpénzen.
- Akkor sem a miénk, Tamy. Keressük meg azt a férfit - kezdtem rángatni karjánál fogva visszafelé.
- Meghibbantál? Ebből pénzből kapsz te is, ez egy jegy Hollywoodba - mutatta fel a köteg pénzt -, lazíts már - nevette el magát.
- Én ebben nem veszek részt - fordultam meg csalódottan.
- Syl, ne már. Syl kérlek, gyere vissza - hallottam a hátam mögül könyörgő hangját. - Problémáink vannak. Pénzügyi - halkult el amire én rögtön visszafordultam.
- Hogy érted? - sétáltam közelebb hozzá.
- Apunak felmondtak, anyu pedig újra rászokott a kábítószerre - kezdett el pityeregni. - Tudom, hogy csalódtál most bennem, nem ér annyit a pénz. Keressük meg azt a férfit - karolt belém.
- Nem kell, tartsd meg - mosolyodtam el - ha jobban megnézzük biztosan van még harmincszor ennyi pénze. Nem fogja hiányolni - öleltem át jó szorosan a hippi lányt. Hálásan nézett rám, s maga sem tudta eldönteni nevet-e vagy sír.
Félúton elváltunk egymástól így egyedül kullogtam hazafelé. Óvatosan kerülgettem ki a mellettem elhaladó embereket. Arcomat a földnek szegeztem, elmélyültem gondolataimba, észre sem véve, hogy lassan haza is értem. Lágyan fújogatta frissen mosott hajamat a szél, kis kardigánomba szinte belefagytam. Bőröm alá hatolt a felismerés, hogy Tamy élete romokban, és én nem tudok rajta segíteni. Mikor a házunk elé értem úgy döntöttem teszek még egy kört, lehet elnézek a gyerekkori kedvenc helyemre is. A titkos helyem annyira nem is volt titkos, bárki láthatta aki az utcánkban járt. Az utcánk végében elhelyezkedő - készülő - panelház volt. Kiskorom óta odajártam ha egyedül szerettem volna lenni. A tömb több mint 10 éve épül és ahogy elnézem talán még a gyerekeim is játszani fognak benne.
Utam egyenesen a hetedik ''szobába'' vezetett. Ez volt kislányként az én ''lakásom''. Az egész háznak csak az alapja volt meg. Üres falak, nincsenek ajtók - ablakok. A falak telefestve mindenféle lógóval, írásokkal. ''Dögölj meg'', ''a sátán itt járt'' feliratokkal gondoskodtak a jó hangulatról az idetévedő utcagyerekek. Egyetlen dolog amit szerettem az egészben az az erkély volt. Mindig ha problémám van csak kiülök az erkélyre és onnan nézem a távolban világító Seattle csúnya utcáit, ami ebből a szögből nézve eléggé szépnek hat. Van időm átértékelni mindent. Anyu viszonyát egy huszonéves férfivel, Tamy életét amin mindenféleképpen segítenem kell és persze arra is gondolnom kell, hogyan jutok el Hollywoodba.
Mindent átgondoltam A-tól Z-ig észre sem véve, hogy időközben rám sötétedett. Felállva megindultam befelé. Ahogy beértem az elhagyott panellakás sötét folyosóira, félelem fogott el. Eddig soha nem tűnt fel, hogy ennyire sötét az egész. A szívem kiakart ugrani a helyéről, a torkomban gombóc keletkezett, a lábaim annyira remegtem, hogy félő volt nem tartják meg a súlyomat.
Hangokat kezdtem hallani odalentről amelyek egyre csak közeledtek. Lépéseket. Talán hárman voltak, csendes kis társaság. Beléptem a mellettem lévő szobába, beálltam a sarokba és onnan vártam, hogy mi fog történni.
- Ah, baszd meg - hallottam egy női hangot -, kurva sötét van ebbe a szarba. Mit keresünk mi itt? - hangja lágy volt, picit zavaros, némi félelmet is éreztem benne.
- Itt rejtettem el a pénzt meg a kokót - szólt egy férfi erőszakosabb hangon -, csak kurvára nem emlékszem, hogy hova tettem. Valamelyik szobába.
- Nem gondolod, hogy az összes szobát átkutatom neked - állt meg a nő annak a szobának az ajtójánál ahova elbújtam. Levegőt sem mertem venni, féltem, hogy esetleg meghallják.
- Ha nem, hát nem - nevetett fel a férfi -, kétlem, hogy a drága apád örülne ha megtudná miket csinál a lánya titokban - hangja gúnyos volt, provokáló.
- Te szemétláda - esett neki a lány. Rövid vöröses haja volt, viszonylag magas, talán húsz éves lehetett, kedves arca volt. Nem olyannak tűnt mint aki ezekben a körökben forog. Sminkje erős volt - még így a sötétben is vakított a zöld szemfestékes szeme.
- Állj le te kurva - üvöltötte a pasas -, le foglak lőni a picsába - rántott fegyvert. Halványan bevilágított a hold a készülő ablakréseken. Félhomályban is láttam az erős arcvonásait, rövid barna haját. Talán a harmincas éveiben járt a férfi. Megmerevedve álltam a sarokban. Két variáció között hezitáltam. Vagy közbelépek és engem is lelőnek, vagy csendben meghúzódóm és egy gyilkosság szemtanúja leszek... győzött a gyávaságom.
- Jól van faszfej - egyezett bele a nő -, keressük meg azt a szart - indultak el együtt az ellenkező irányba.
Mély levegőket véve léptem ki a folyosóra és eredtem futásnak. Ilyen gyorsan soha nem futottam még, azt éreztem, hogy a lábam nem bírja el azt a tempót amit az agyam diktál neki. Fénysebességgel érkeztem ki az utcára. Próbáltam egyenletesen venni a levegőt, és feltűnés nélkül visszajutni a házunkhoz.
Zihálva érkeztem be az udvarunkba. Háromszor is átfordítottam a kulcsot a kapuban a biztonság kedvéért.
- Merre jártál? - kérdezte anyu rémült arcomat látván.
- Csak megzavart egy kutya - füllentettem neki. Lerúgtam cipőmet a sarokba, és sebes léptekkel a szobám felé indultam.
- Várj egy pillanatot - szólt utánam anyu -, ma hozta a postás - nyújtott át egy borítékot. - Apádnak egy szót sem - habozás nélkül téptem ki szinte kezei közül a gyűrött, megviselt borítékot.
Felérve a szobámba azonnal ledobtam magam a kanapéra. A boríték néhol megvolt szakadva - köszönetet szeretnék nyilvánítani a figyelmes postásoknak -, de elég jó állapotban érkezett meg hozzám Hollywood-ból. Nem túl hosszú levéllel találtam magam szembe. Viszont lényegre törő volt, és egyből felismert Duff jellegzetes kézírását.
''Syl,
Sokat gondolkodtam rajta küldjek-e levelet, végül is küldök. Nem vagyok ez a nyálas arc - tudod te is, úgyhogy ne várj túl sok mindent tőlem. Lényeg a lényeg (ha valaha el is jut ez hozzád) itt minden rendben van. Rengeteg fellépésünk lesz, és egyre jobban megkedvelem ezt a négy faszfejt. Kérlek írj. Hiányzol,
Duff.''
Újra és újra elolvastam a kis levelet és soha sem bírtam ki mosolygás nélkül. Hiányzom neki... gondolt rám.
- Syl - kiáltott lentről anyu -, egy lány keres téged. Valami Adriana - hallottam hangjában a cinizmust, és a megvetettséget. Kíváncsian szaladtam le, fogalmam sem volt ki lehet az. Életemben nem hallottam ezt a nevet.
- Ó, helló - köszöntöttem a lányt akit fél órával ezelőtt majdnem a szemem láttára nyírtak ki.
- Bejöhetnék? - hangja követelőző volt.
- Gyere, persze - álltam félre, hogy betudjon lépni az előszobába. - Anyu, ő Adriana, jó ismerősöm - ragadtam meg a lány vállát majd tolni kezdtem a lépcső felé.
- Meg kell beszélnünk ezt-azt... tudja a suliról - fújt egy hatalmas lufit a rágójából. Belökdöstem az ámulatba esett lányt a szobámba. Érdeklődve néztem rá - miután kényelembe helyezte magát az ágyamon. - Fullos szobád van. Nekünk ekkora az egész házunk - nevetett fel hangosan.
- Miért jöttél ide?
- Láttalak fent az egyik szobában - kezdett bele - lényegében miattad nem nyírattam ki magam. Kétlem, hogy bírod a vért - mosolyodott el gúnyosan. - Csak megszeretnélek kérni, hogy senkinek ne mondd el azt, amit ott láttál. Rendicsek?
- Persze - ültem le mellé. - Nem fogom, ígérem.
- Rendben - állt fel. - Akkor megyek is. Ha jól láttam van egy hátsó kaputok - vette az irányt az erkélyem felé. - Duff? - vetett egy pillantást az ajtó melletti levélre - A McKagan gyerek? Őt ismerem. Sokszor szívtunk be együtt - kezdett el merengeni a régi szép időkön. - Fél év múlva én is elmegyek. Jöhetnél velem - kacsintott egyet, majd lemászott lassan a fáról, drámaian. Pont mint a filmekben.